DR. MOLNÁRFI TIBOR: A MAGYAR NÉP METAFIZIKÁJA

A SZENT KORONA-ESZME, KÜLÖNÖS TEKINTETTEL AZ ELLENÁLLÁSI JOGRA

I. A KÖZÖSSÉG METAFIZIKAI ALAPJAI

1. Az általános történetfilozófiai megfontolások

Isten minden embernek, minden népnek, nemzetnek kijelölte hivatását. Ennek megfelelő­en állítható az is, hogy a történelem Istentől kijelölt céljának eléréséhez nélkülözhetetlen az egyének, valamint nemzetek közösségi teljesítménye. Isten szabja meg viszont, hogy az egyének milyen adottságokkal, milyen körülmények közé szülessenek. Isten az, aki ki­jelöli, hogy mely népek, milyen földrajzi környezetben, mely más népekkel kapcsolód­va, vagy épp ellenükre bontakoztassák ki kulturális, civilizációs – csak rájuk jellemző, vagy túlnyomórészt őket minősítő alkotásaikat. (Nem véletlen, hogy a magyar gondolko­dók közül többen, így Prohászka Lajos Vándor és bujdosó c. könyvében e szempontból tekintette át valamennyi – köztük a magyar – nép történelmi hivatását.)

A civilizációs tevékenységek az emberhez méltó közösségi élet feltételeit teremtik meg erkölcsben, szokásban, jogban, a családi és állami életben, a megélhetést biztosító eszközök megszerzésében, továbbá valamennyi területen ezek védelmében. A kultúra a tudományt, a művészetet, a vallást, az istentiszteletet biztosítja a civilizáció adta keretek­ben. Természetesen e két terület teljesítménye átjárja. Megtermékenyíti vagy lerombolja egymást. Itt nem említjük, önálló kategóriának tekintjük az emberi nyelv kérdéskörét. A nyelvet az ember feltehetően belé öntött tudással és természetfölötti segítséggel fejlesz­tette ki. Ezzel jött létre az emberek közötti kapcsolat, és a nyelv őrzi a civilizációs és kul­turális teljesítmények fogalmi rendszerét és biztosítja ezek nemzedékről nemzedékre tör­ténő áthagyományozását.

A történelem metafizikai gyökerét – a szabad akaratot is figyelembe véve – az a né­zet fejezi ki, ami szerint a történelem minden ember, nép és nemzet szempontjából Isten, az örök abszolút szellem örök élő gondolatának megvalósulása, nem egyszerre, hanem időben bontakozva ki. A nemzetek és egyének történelmi hivatása Isten történelmi jelen­tőségű gondolatainak felismerése és megvalósítása. Személyes szempontból az élethiva­tás nem más, mint történelmi öntudatra ébredt személyiség harca, küzdelme az Isten ál­tal akart célokkal tusakodó történeti ellenerőkkel szemben. A történeti ember egybekap­csol múltat, jelent, és bekapcsolja – legalább szándéka szerint – Isten jövőre vonatkozó, megsejthető célkitűzéseit. Ezért mintának tekinthető az a történelemfelfogás, amit ősi né­pek írásban is rögzítettek egyéni és közösségi hivatásukról, életük értelméről. Schütz An­tal írja (Isten a történelemben, 1943.4.  kiadás 185. oldal): „A régi mezopotámiai kultúrák­nak alapvető meggyőződése volt, hogy a föld és annak dolgai, meg történései csak után­zata annak, ami az égben van és történik, ami »meg van írva a csillagokban«. Lehet ez szimbolikus kifejezése annak a kétségtelen igazságnak, hogy örök isteni végzésekben forrásoz minden emberi sors. De lehet ennél több: lehet az a megsejtés, hogy a földi lét és élet csakugyan felsőbb létnek és életnek megismétlése más helyen és helyzetben…”

Végső soron: ha a történelem Isten örök Szentháromságának mint közösségnek elgondo­lása, „ami arra van hivatva, hogy valamiképpen az Ö (a Szentháromság) utánzata legyen, akkor a történelem lényegesen az emberközösség élete, és a történelem kulcsa…, az em­berközösségnek az a jellege, amelyet Isten kifejezetten akart… Isten országa…” – sokfé­le vonatkozásban! Ebben a küzdelemben betöltött szerepük szerint minősíthetők a közös­ségek, a közösségi keretet biztosító államok, nemzetek, továbbá azok a névvel is megszó­lítható személyek, akik döntő tényezői voltak a szellemek megoszlásában a jó vagy rossz döntésben, a jó vagy rossz erőihez csatlakozásban. (Pl. a magyarság egy óráig sem gon­dolkodott azon, hogy a mohamedán hódításnak ellenálljon-e vagy sem. Mindvégig, meg­ingathatatlanul ellenállt, kerüljön, amibe kerül. Önmaga feladása nélkül nem volt más al­ternatíva. A magyarság, mint közösség, önmagát és a harcot választotta.)

A történelem kibontakozása a kezdethez köthető. A Teremtés-elmélet szerint az em­ber készen kerül ki Isten kezéből, mégpedig ideális adottságokkal. Közvetlen barátság­ban, kapcsolatban van Istennel és a természettel. A történelem ezzel a kezdettel indul. Bár sohasem ismerhetjük meg az általános történelem és a személyes döntés közötti kapcso­lat súlyát, az biztosan állítható, hogy átmenetek, történelmi bizonytalanságok között akár egyetlen ember, akár kisebb csoport is eldöntheti, hogy a történelem fordulója jó vagy rossz irányú legyen. Vannak helyzetek (amit Isten valósít meg), amikor egy ember is tör­ténelmet csinálhat. Ilyen értelemben van mindenkinek hivatása a történelembe való be­kapcsolódásra (beleértve közösségeket, nemzeteket is), ebből a szempontból vállalhat mindenki történelemkezdő és éltető szerepet, hagyományt őrző és kibontakoztató mun­kálkodást a maga helye, rátermettsége, képzettsége és hivatástudata szerint. A hivatástu­dat gyakran fáradtságos próbák elé állít mindenkit. Ilyenkor segít a belénk öntött készség (scientia infusa), ami ezekre a dolgokra nézve, mint készen kapott ismeret igazít el, segí­ti a jó döntést, alakítja ki a személyes közösségi „mi” -voltot, karaktert. A scientia infusa segítségével ismerte fel már az első ember is helyét a világban és szerepét a történelem­ben. Jogosan állítható, hogy ennek segítségével kialakított felfogást adta tovább mint hagyományt közvetlen családjának és így a távoli jövőnek.

Mindez hogyan nyilvánult meg a magyar nép, mint közösség szempontjából ez utóbbit kialakító személyiségek közül néhány esetben?

2. A magyarság közösségi alapjai konkrét történelmi források és körülmények között

Állítható, hogy a magyarság, mint közösség kikristályosodási alapját képező legősibb fel­fogásban, a többi néptől eltérően, vagy azokénál felismerhetőbben jelen volt a belé öntött tudás (a scientia infusa), aminek – vagyis az Ős-kinyilatkoztatásból fakadó életelvnek ­- segítségével átlátta (megismerte) közösségének lényegét, ennek vonatkozását Istenhez, gondviseléséhez, más népekhez és feladatát, amit Isten akart általa a történelemben meg­valósítani. Ezt az állítást igazolja az alábbi néhány mozzanat, amit írott történelmi forrá­saink, valamint a hagyomány elemei tartalmaznak.

– A magyarság a közösséget Isten alkotásának tartotta. A közösség vezetőjének csak azt tekintette, akit Isten küldött e célból, és akinek ez a küldetése ki is derült a körülmé­nyekből, az őt körülvevő eseményekből, pl. születését kísérő jelekből, a csatákban tanú­sított hősiességéből, sikereiből, a tanácskozásokon megnyilvánuló bölcsességéből stb.  Akire a jelek ráillettek, attól a közösség elvárhatta, hogy a vezető által irányított közös­ségi, földi rend összhangban legyen az égi renddel, kozmosszal. A vezető, aki a közös­ség papja és királya volt, valósította meg az ősi vágyakozást: „miképpen a mennyben, azonképpen legyen a foldön is.”

– A magyarság esetében ez a felfogás nyilvánul meg írott formában Emese álmában. Erről Anonymus a Gesta Hungarorumban (Magyar Helikon, 1973, 81-82. old.) így ír: „Ügek… feleségül vette Dentu Mogerben Önedbélia vezér Emese nevű lányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni, csodás eset miatt nevezték el Ál­mosnak, mert teherben lévő anyjának isteni látomás jelent meg turul madár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad és ágyékából dicső királyok származnak… midőn pedig Álmos az érett kort elérte, mintegy a Szentlélek ajándéka jutott neki.” (Megjegyzés: itt és a továbbiakban nem foglalkozom a szakirodalom sok ágából jól ismert kérdésekkel, csak az ismertetés a célom.) Mit mond szövegünk? Nem kevesebbet, minthogy Emese látomásban része­sül, Isten tudtul adja tervét, gyermek születését, a nép vándorlását, stb. Királyokról tesz említést, akik távol lesznek híresek. Tarih-i Üngürüsz a misztikus küldötteket Nim­ródtól sorolja fel, a közösség kialakulását pedig sorozatos honvisszatérés formájában a Kárpát-medencébe helyezi.

Látomás hirdeti (a későbbi) Szent István születését is. A Hartvik püspök által írt Szent István legenda szerint Gézát „egy éjjel csodálatos látomással vigasztalta meg az Úr, gyö­nyörű ifjat állított elébe, aki így szólt hozzá: »Tőled származik a fiú, kire mindezek ren­dezését (a lázadók megzabolázását, templomok építését; püspökségek alapítását stb.) az Isteni Gondviselés terveinek megfelelően rábízza.« Ö az Úrtól kiválasztott királyok egyi­ke lesz.” Géza mellett Sarolt is részesült látomásban. „Megjelent (Saroltnak) boldog Ist­ván levita és első vértanú…, s így szólt: Bízz az Úrban Asszony, s légy biztos, hogy fiút fogsz szülni, akinek nemzetségében először jár Korona és királyság, és az én nevemet ru­házd rá.” Ez az ősi krónikás gondolat a katolikus Egyház zsolozsmájában, az augusztus 20-i „Reggeli dicséret” 1. antifonájában így összegeződik: „Gézának, a szent vezérnek, szent gyermeke származott, kin a kegyelem már anyja méhében eláradott.” Itt és most csak a kiválasztott személy és hivatása gondolatát emeljük ki. Ez adja a misztikus hátte­rét Szent Istvánnak, előtte Attilának, az „Isten ostorának”. Erről Hóman Bálint így ír a MT. I. k. 109. és 110. oldalán: „Az ősök varázshatalmának tiszteletével függ össze a törzsfő és a fejedelem méltóságának mágikus, mint ma mondják, karizmatikus értelme­zése és hatalmának teokratikus színezete. A törzs hadnagy és fejedelem eszerint család­jukban örökletes emberfeletti képességek és mágikus erő – karizma – birtokosa. Ezen alapszik politikai és papi méltóságuk és hatalmuk. E földöntúli képesség eredetét – a ter­mészet titokzatos jelenségeiben még túlvilági erők megnyilatkozását látó őskor totemisz­tikus világszemléletének folyományaként – a család életében egykoron égi rendelkezés­re beavatkozó állatősre, a nemzetség szent totemállatára vezették vissza. Ez a mitikus to­temős jelentkezik mint álomkép a Turul mondatában:” – Emese álmában.

Az idézett részek igazolják a magyarság ősi, autokratikus felfogását, ami szerint ve­zetőjének hatalma kozmikus, célja a már említett feladat: az égi és földi világ összhang­jának megteremtése. Az ehhez szükséges karizmát pedig belé öntött tudás (scientia infu­sa) alakjában nyeri el.

A magyarságra sajátosan jellemző az a több ezer éves gondolatkör Emese álmában. Az idézett részek igazolják a magyarság ősi, autokratikus felfogását, ami szerint ve­zetőjének hatalma kozmikus, célja a már említett feladat: az égi és földi világ összhang­jának megteremtése. Az ehhez szükséges karizmát pedig belé öntött tudás (scientia infu­sa) alakjában nyeri el.

A magyarságra sajátosan jellemző az a több ezer éves gondolatkör, ami napjainkban a csíksomlyói búcsúkban rendszeresen visszatér: a Babba Mária, a Szép Szűz Mária, a Bol­dogasszony, a Nagyasszony tisztelet. E kérdéskörnek is óriási az irodalma. Az utóbbi ötven évben számos tudálékos könyv kísérelte meg a már romlott, mendemondákban értelmét vesztett népi játékokban felismerhetetlenné vált „népi” tudást összegyűjteni, kinevezve ezt a törmelékhalmazt archaikus örökségnek. (Nem az archaikus imádságok tudós gyűjtemé­nyére, Kodály, Bartók elévülhetetlen népdalgyűjtésére, a Dozmati énekre stb. gondolunk, illetve cé1zunk.) Az eredeti Nagyasszony tisztelet kiindulópontja biztosan nem ez volt. A valódi tudomány, köztük a régészet is igazolja, hogy a Kárpát-medencében ötezer évvel ez­előtt agyagszobrok, házi oltárok ezrei tartották fenn a Magna Mater, a Nagyasszony Ős-ki­nyilatkoztatásból elinduló tiszteletét. Az Ős-kinyilatkoztatásban ugyanis „ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé”, valójában az Asszony hivatása és a Megváltó eljövetelének ígérete hangzott el. Ezt őrizte meg a magyar nép hagyománya Szent Istvánig, amikor általa – a scientia infusa indíttatása következtében – ez az ősi tu­dás, ősi hagyomány szakrális pecsétet kap. A jelenet és a történet közismert: Szent István – a tiszta, az ősi hagyományt követve (amit az egyházdogma fejlődésének csúcsán csaknem ezer évvel később, a Szeplőtelen Fogantatás és Mária mennybe fölvétele dogmájában fog követni) – a scientia infusa adományának hatására a magyar népet és országát, az azt jelképező koronát Máriának fölajánlja örök tulajdonul. E végső pecsét igazolja, hogy a ma­gyarság az Ős-kinyilatkoztatástól, a forrástól kezdve napjainkig magát, mint közösséget és az ezt megtestesítő államot sacrosancta  respublicának tekintette. Belé öntött tudással közös­ségének kiindulási pontját közvetlenülIstennek tulajdonítja. Ez az eszme mint szemlélet­mód, életelv, életfelfogás alakítja ki később a Szent Korona-eszmét, e miatt tekinti közösségét égi alakításúnak. Erről Szekfű Gyula a Magyar Történet IV. k.  374-375 oldalán így ír: „Mária apostoli országának, a Regnum Mariano-Apostolicurn-nak már elindításakor is isteni kegyelem működött közre, nagyobb mértékben, mint más európai államoknál. Más keresztény államoknak Isten a protektora, de Magyarországnak Ő az alapítója a conditora is. Ezért Magyarország kezdettől fogva nem egyszerű világi állam, hanem sacrosancta  respublica.” Mindszenty József hercegprímás Emlékirataim című könyvében írja: „…A szent király fölajánlását történelmünkre kiható természetfölötti tényezőnek fogtam fel. A Mária-eszme mintegy kulcs volt a kezemben a magyar történelem hullámhegyei és hullám­völgyei, a nemzeti nagyság és a nemzeti tragédiák megfejtéséhez.” A kérdésre visszatért a Hirdettem az igét című könyvében: „Mária a magyarok Nagyasszonya. Ez egy hivatalos közjogi kijelentés…, egyesek azt mondják, hiszen a németeknek is volt Nagyasszonyuk, a franciáknak is volt Notre Dame-juk. De a magyaroknál közjogi jelentése volt ennek a tény­nek. Igaz, hogy a németek, franciák is felkérték a Szűzanyát védőasszonynak, de a nemzet képviselete sem ezeknél, sem később a lengyeleknél nem volt közjogi cselekedet.” A kifej­tettek ma is az élő valóság részei. A közeli napokban a magyar bíboros az augusztus 20-i ünnepségen ajánlotta fel az országot, illetve újította meg az ország felajánlását, mint tette az elmúlt harminc évben mindig. Sőt a pápa is magyarországi látogatása alkalmából ötszáz ezer emberrel együtt ismételte meg Magyarország falajánlását Máriának.

Összegezve az 1. fejezet állításait, bizonyítottuk, hogy a magyarságnak, mint közös­ségnek – belé öntött tudás következtében – volt egy sajátos életelve, életfelfogása, szem­léletmódja, szellemi látásmódja a magyar közösség mivoltáról, eredetéről, hivatásáról, szakralitásáról, hatalmi struktúrájáról. Lényegében ez fejeződött ki abban a mondásban, hogy a magyar alkotmány történelmi alkotmány, amit sohasem deklaráció tartalmazott, hanem amit szájról szájra terjedő hagyomány őrzött meg. Ez valójában Szent Istvánig igaz. A később kifejlett alakban megjelenő Szent Korona-eszme és Tan gyökere Szent István Intelmeiben, a Vérszerződésben, később jogi formulában Werbőczy István Hár­maskönyvében, valamint néhány királyunk törvényeiben (pl. a híres Ellenállási Záradék­ban is) rejlik. A továbbiakban ezekről szólunk.

IL. A SZENT KORONA ESZME ÉS TAN TÖRTÉNELMI GYÖKEREI, KÜLÖNÖS TEKINTETTEL AZ ELLENÁLLÁSI ZÁRADÉKRA

1.   Anonymus: Gesta Hungarorum

A Szent Korona-eszme írásos rögzítésének kiindulópontja az Etelközben kötött vérszerződés. Ekkor és itt definiálódik az, hogy a magyarság mit ért közösség és Fő fogalma alatt. Itt határozzák el a két komponens egymáshoz való viszonyát is. Az idevágó részt így írja le Anonymus (1200 körül, messze megelőzve az európai joggyakorlatot, tökéletességét tekintve pedig ma sem érték utol, ezért ezt a demokrácia alapokmányának tekint­hetjük) a Gesta Hungarorumban, az 5. és 6. fejezetben. (Anonymus Gesta Hungarorojm – Pais Dezső fordítása – Biblioteca Historica, 1977.) „…hét (vezér) férfiú szabad akarat­tal és egyetértéssel vezérül és parancsolóul választotta magának, sőt fiaiknak is a végsőnemzedékig Álmost, Ügek fiát és azokat, akik az ő nemzetségéből származnak.”

Itt a közösség a hét hadban hatalmas nem (nemzetség) dolgában előkelő vezér által képviselt népből áll. A Főt kijelelő eskü pedig – értelemszerűen idézve – így szólt.

1. Ameddig az ő életük, sőt utódaiké is tart, mindig Álmos vezér ivadékaiból lesz a vezérük.

2. A tagok, vagyis saját jogaik körülírása – szó szerint idézve – pedig ez:

– „… ami jószágot… fáradalmaik árán szerezhetnek, mindegyiküknek rész legyen abban”.

– „… azok a fejedelmi személyek, akik a tulajdon szabad akaratukból választották Álmost urukká, sem ők, sem fiaik soha, semmi esetre ki ne essenek a vezér tanácsából és az ország tisztségéből.””

– „… Hogyha valaki utódaik közül hűtlen lenne a vezér személyéhez, vagy egyenetlenséget szítana a vezér és rokonai között, a bűnösnek vére omoljon, amint az ő vérük omlott az esküben, amit Álmos vezérnek tettek.” Majd az idézetteket követte az Ellenállási Záradék:

– „…Hogyha valaki Álmos vezér és a többi fejedelmi személyek utódai közül az esküvel kötött megállapodást meg akarná szegni, örök átok sújtsa.”

Az idézettekből világosan körvonalazódik:

1. A közösség, mint nép birtokol minden (köz)hatalmat.

2. Ebből átruházza a Főnek a neki kijáró jogokat, vagyis közhatalmi jogok egy részét, amit világosan előírnak.

3. Büntet, ha a vérszerződést akár a közösség tagja, akár a Fő szegi meg.

4. A közösség minden tagja büntetlenül szembeszállhat a Fővel, ha az esküjét megszegi.

5. A megállapodást szentesítik, aktualiter esküvel, amely eskü formáját tekintve nyil­ván alkalomszerű, és ami épp emiatt változhat a történelem során. Itt arról van szó, hogy vándorló, illetve változó körülmények között élő nép, az éppen adott hatalmi struktúra mellett és eszközeinek felhasználásával fejezte ki ősi ethoszát a belé öntött tudása: A sci­entia infusa segítségével a maga közösségéről, hivatásáról, s az ezt gyakorlatban fenntartó struktúráról. Ez az ethosz, ez a jogi életszemlélet nyilvánvalóan létezett már 896 előtt évszázadokkal, igény pedig rá 896-ban, illetve előtte néhány évvel korábban jelentkezett.

2.   Werbőczy István Hármaskönyvének tanúsága

A Szent Korona-eszme, illetve Tan lényege modem formában, szinte törvényi megszö­vegezésben, jogszabályi alakban Werbőczy István Hármas-könyvében található meg. Ezt írja könyvének 1. részében, a 2. és 3. czímben, a 2. §-ban: „Istennek a szava, és az egész közösségnek parancsa az, hogy mindenki ezen s ezen a helyen (megnevezvén azt a helyet) fegyverrel, vagy amint teheti, a közönség tanácsának meghallgatására megjelenjék”. Ehhez kapcsolódik a 4. §, ami kimondja: „…az ily parancs áthágóit, hacsak helyes ment­ségét nem adják, pallóssal kell ketté vágni, vagy… örökös szolgaságra vetni”.

A híres Ellenállási Záradékot az 1. rész 9. czím 6. §-a tartalmazza: „…bármelyik kirá­lyunk vagy fejedelmünk… kinyilvánított és kifejezett nemesi jogok ellenére tenni meré­szelne, akkor örök időre szabadságunkban áll (mármint a nemességnek), annak ellene szegülni és ellent mondani anélkül, hogy hűtlenség vétkébe esnének (mármint a nemesek).”

Mi az új, továbbá ma is időszerű az idézett részekben?

Mindenekelőtt új az 1. rész 3. czím 2. §. Ez két kötelességet ír elő:

a) a hadba vonulási kötelezettséget. (Ez a véres kard körülhordozásához kapcsolódó közismert formula.) Ma is időszerű a második kötelesség:

b) a nemesnek nemcsak joga van a tanácskozásokon részt venni, hanem kötelessége is ott megjelenni. Közismert, hogy több nyugat-európai állam kötelezővé tette a részvételt a parlamenti választásokon. Ahol ezt nem írják elő, ott legtöbbször a választásra jogosultak egyharmada, 40%-a megy el szavazni. Történelmünkben sok példa van arra, hogy az országgyűlésekre nem ment el a nemesség. Ezzel akadályozták pl. a költségvetés megállapítását, az adók kivetését, a hadsereg felszerelését, mondjuk épp a török elleni küzdelem időszakában. Ugyancsak emiatt nem kapták meg a végvári katonák a zsoldjukat.

Elgondolkodtatóan időszerű az Ellenállási Jog korszerű eszméje is. Gondoljunk az Erzsébet hídon tartott tüntetésre. Itt a tüntetőknek, az állampolgároknak, mint választóknak jogát tartósan, arrogánsan, megvetően semmibe vették. Hosszú időn át hiába fordultak illetékes szervekhez, azok elutasították kéréseiket, vagy nem is reagáltak azokra. Csak ezután éltek demonstrációs és gyülekezési jogukkal. A magyar ősi jogelv, életelv szerint ez eléggé szelíd megoldási módot jelentett, inkább a jog demonstrálását, mint kikényszerítését. Aki ezt a hatalom oldaláról bármilyen szelíd eszközzel is gátolta, arcul vágta a magyar közjogot. Arról nem is beszélve, hogy a hatalom fellépése félelemkeltő, durva módon valósult meg.

Werbőczy könyve az, ami több száz oldalon összefoglalta a magyar történelmi alkotmányt és törvényeket. Könyve először 1517-ben jelent meg, amit félszáznál több kiadás követett. Bár Werbőczy könyvét a király királyi aláírásával jegyezte, azt törvénybe sohasem iktatták. Ennek ellenére a magyar joggyakorlat élő része lett.

III. A SZENT KORONA-ESZME ÉS TAN KIFEJLETT FORMÁBAN

Amint azt már sokszor említettük, a Szent Korona-tan végleges, lezárt tartalommal sohasem vált a törvényhozás tárgyává. Alapvetően azokat az elveket foglalta magában, ami­ket a magyarságnak a scientia infusa a belé öntött tudás segítségével kialakított életelvből, életfelfogásból, szemléletmódjából, szellemi látásmódjából következően a közösségre, annak mivoltára, eredetére, céljára, hatalmi struktúrájára vonatkoznak. Ezeket különböző jogi iskolák képviselői, neves és mértékadó képviselői részben vagy teljességre törekvően tárgyalják. A közjogi küzdelmekben kikristályosodott Szent Korona-tant – főleg dr. Molnár Kálmánt és dr. Timon Ákost követve – az alábbiakban foglalhatjuk össze.

1. A Szent Korona-tannak két nagy része van. Az egyik a tartalmi, a másik eljárásjogi kérdéseket foglal magában. A kettő viszonyát pedig az a felfogás jellemzi, ami szerint a kifogástalan tartalmi alkotmány vagy törvény sem érvényes, ha azt a cogens (át nem hágható, mindig kötelező) eljárásjogi szabályok be nem tartásával fogadták el.

2. A Szent Korona Tana közjogi fogalom, ami a Szent Korona erkölcsi-jogi személyiségén alapszik. A Szent Korona megszemélyesítése az egész világon egyedülálló, ehhez még csak hasonló sincs. Azzal, hogy a magyar jogi géniusz a Szent Koronát objektiválta, a magyarság fennmaradását alapozta meg. Erről így ír Prohászka Lajos társadalombölcsész: „Költőinknek és minden nemzeti hősünknek állandóan visszatérő… szólama, hogy a magyarságot a végső elmúlástól mindig csak a csoda óvta meg. Csoda, hogy az ellenséges népek gyűrűjébe fogva… a függetlenségért vívott örökös harcok közepette szétszóródva és megfogyatkozva mégis fenn maradtunk, hogy él nemzet e hazán, hogy odvas bűneink ellenére, rossz helyre téve… mindig volt valamilyen szent erő, amely… helyette győzött… ez a csoda itt él közöttünk… állandó valóság, készenlét. Ez a valóság, ez az életes magyar csoda a magyar szellemnek, a magyarság megtartásának objektivációja”, és ennek az objektivációnak „intézményes szervezeti nyoma van: ti. a nemzet teste, a Corpus Hun­garicum és ennek szimbóluma a Szent Korona, ami a nemzettestet is valósággal megszen­teli, Corpus Sacrae Coronae”… „Ezzel a nemzetrnentő, létben tartó hivatásával vált a Szent Korona eszméje a magyarságnak valóban csodaszerű élettényezőjévé. Itt teremtett a magyar szellem magának metafizikát… önmaga sorsában kifejezve a változatlant, az örökkévalót a változóban és mulandóban.” (Vándor és bujdosó, 155-156. o.)

3. A Szent Korona elvonatkoztatott (fölötte áll) a mindenkori államhatalmat gyakorló Főtől (királytól, kormányzótól, elnöktől stb.) és a tagoktól.

4. A Szent Korona az államhatalom alanya.

5. A Szent Korona egyesíti magában a hatalom egészét, vagyis azt a hatalmat, ami a Fő és tagok között véglegesen meg van osztva a törvényhozói és végrehajtó hatalom szem­pontjából. Ebből következik, hogy a nemzet mint közösséget megillető hatalom együtt, kizárólag a Szent Koronában van meg, ezt a hatalmat csak a Szent Korona testesíti meg.

6. A Szent Korona birtokolja az ország területét. Adott esetben hozzá tartozhatnak a csatlakozó országok is. Ezért volt szokásos, hogy a törvényekben a „Szent Korona országai” kifejezést használták.

7. A Szent Korona birtokolja mindazt, ami a nemzet fennmaradásához szükséges. Ebből kiemelkedő jelentőségű a termőföld használatát szabályozó joggyakorlat. Termőföl­det kizárólag magyar természetes személy, magyar állampolgár birtokolhat, illetve használhat. Vagyis a hazai termőföld minden talpalatnyi területének földtulajdonosa a Szent Korona. A Szent Korona volt a garanciája annak, hogy érvényre jusson az etelközi alapszerződés, ami szerint amit közös erővel szereztek a honfoglalás során, abból mindenki érdemei szerint részesülhessen. Az ún. királyi jog — a Ius Regium — az ország Szent Koronájának azon joghatóságát fejezte ki, ami szerint az összes földbirtok a nemzeti hata­lom része. Ebből a király — a Szent Koronára visszaháramlás jogát magában foglalva ­csak a nemzet javára végzett teljesítmény fejében részesíthetett akárkit. Vagyis minden szabad birtok közvetlenül a Szent Koronától veszi eredetét. Ez az elv a „Sacra Corona Radix Omnium Possessionum”. 1848-tól ez az elv gyengül, napjainkban pedig a liberá­lis lobbi (vö. a XIX. sz. második felében nemzeti liberalizmus vagy szabadelvűek) ha­szonelvűségét követve törölni szeretné. Ezzel biztosítaná az idegen érdekek anyagi fölényét a földszerzés területén is. A Szent Korona ezen elve ma is a nemzet függetlenségének garanciája.

8. A Szent Korona rendelkezik — az adott kulturális, gazdasági fejlettség szerint értelmezett – az ország lakói életének fenntartásához nélkülözhetetlen gazdasági ágazatok (bá­nyászat, kohászat, fegyvergyártás, gépipar, közlekedés, élelmiszer- és gyógyszeripar stb.) gazdasági alapjai (kapacitásai) felett, továbbá azon közgazdasági szabályzókkal, amelyek az árak, bérek, pénzforgalom stb. területén szerepüket tekintve fontosak. Ezek a jogok a középkorban a „királyi jogok” közé tartoztak. Közismert, hogy a királyi jövedelmek zömét a sóbányászat, ércbányászat bevételei képezték. Ma is így kellene lenni. Az elmúlt 10-12 év bűne éppen ezeknek idegen kézre játszása volt. Mivel ezek az üzletek megsértették a Szent Korona-tant, létrejöttük semmis, kártérítés nélkül visszaszerezhetők.

9. A Szent Korona minden erkölcsi tekintély birtokosa. A tagok részéről minden közjogi tett a szent Korona fényét növeli. Csak a Szent Korona részére végzett szolgálat ré­szesedhetett jutalomban, jutalmazásban. A hűség is a Szent Korona iránti odaadást jelentette, a Szent Korona nevében végezték a legfontosabb állami aktusokat is, pl. a nemzetközi szerződéseket a Szent Korona nevében kötötték meg.

Mivel lényeges, a Szent Korona-tan cogens szabályai közül (folyamatos számozással) a következőket emeljük ki:

1/ Nem lehet érvényesen törvénykezni, ha az ország függetlensége korlátozott, pl. katonai megszállás esetén, vagy ha az ország ezzel azonosan értelmezhető külső, idegen ha­talom katonai nyomása alatt áll. Ez volt a helyzet pl. 1849-1865/67 között, illetve a második világháborútól 1991 júliusáig.

2/ Ha az ország önrendelkezési joga sérül, provizórikus (ideiglenes) helyzet áll elő. Ilyenkor a meghozott „szabályokból” csak a normális, az egészséges lelkiismeretből fakadó, polgári életet biztosító intézkedések betartása kötelező.

3/ Provizórikus helyzetben a normális, a törvényes rend helyreállítására kell törekedni. Ez történt 1865-1867-ben, továbbá 1921-26 között.

4/ Ha a provizórikus helyzet megszűnt, az ország függetlensége helyre állt, a törvényes­ség feltételei adottak, akkor a provizórikus időszakban hozott „szabályokat, törvényeket”, ha azokra még szükség van, felül kell vizsgálni, és újból törvényesen is el kell fogadni.

5/ A véglegesen megosztott hatalomból a Főt megillető közhatalom átruházása csak egy koronával, a Szent Koronával lehetséges. Királyságban a koronázással és a hitlevéllel történő beiktatásnál érvényességi feltétel volt, hogy a koronázás Székesfehérvárott, később Budán történjék, a szertartást pedig az esztergomi érsek végezze.

6/ A véglegesen megosztott hatalomból a tagokat megillető jogokat az Etelközben lefektetett elvek biztosították. Eszerint a tagokat nem lehet kizárni a tanácskozásból, a vég­rehajtó hatalomból, a vármegyék és városok kormányzásából. A tagokat megillető jogok gyakorlásának formái az idő múlásával változhattak.

7/ A Szent Korona tagjai a Fővel együtt alkották a Szent Korona egész testét. A kettő együtt tehát a „Totum Corpus Sacrae regni Coronae, totum Corpus Regni.” Mivel a kettő csak a Szent Koronában van együtt. A Szent Korona az egyetlen szuverén. Sem a Fő, sem a tagok önmagukban nem rendelkeznek a szuverenitással. A hatalom teljessége csak Szent Korona egész testét illeti meg.

8/ A Szent Korona nem volt viseleti tárgy. Mivel az ország koronája volt, a király is csak a koronázás alkalmával és külön meghatározott napokon, alkalmakkor viselhette. Őrzését a Koronaőrség, illetve Koronaőr látta el.

A Szent Korona tagjainak köre a történelem folyamán változott. A Szent Korona tagjai kezdetben a főnemesség, főpapság, később a köznemesség, városi polgárság, 1848-tól pedig a választásra jogosultak nemre, vallásra, nemzetiségre való tekintet nélkül.

Köztudott, hogy 1867-ben az ország a Kiegyezésben lemondott az Ellenállási Záradékban foglalt jogáról. Ez azonban csak kényszerű kompromisszum volt, a Habsburg­ házzal kötött, a Főt megillető jogokról történő lemondás ellensúlyozása volt. A változótörténelmi feltételek miatt, amikor ez a momentum elvesztette időszerűségét, és a tagok jogának korlátozásával nem áll szemben egyenrangú engedmény, a tagok joga teljes körben helyreállt. Az Ellenállási Záradék ismét érvényes.